Újévi fejezet – Azokról a döntésekről, amelyek csendben formálják a jövőt

Az év eleje nem valami hangos újrakezdés. Inkább egy csendes fordulópont, amikor a karácsony melege még ott pihen a napok mélyén, mint egy el nem pakolt emlék. Velünk marad, de már nem marasztal. Ez az időszak nem elvesz ebből a melegségből, hanem letisztítja, teret hagy, és egy hosszabb lélegzetvételt enged két gondolat között. Ilyenkor nemcsak az ünnepi fények halványulnak el, hanem a zaj is körülöttünk. A megélt nehézségek értelmet kapnak, a sikerek pedig súlyt. Az év ilyenkor nem lezárul, hanem leülepszik bennünk – és ebből a csendből születik meg a tapasztalat, mely lassan iránnyá szelídül.

Ahogy a csend helyet kér bennünk, vele együtt érkeznek meg a vágyak is ígéretekkel telve, mintha tudnák, hogy most végre meghalljuk őket. Halkan sorakoznak fel ezek a felismerések: mit csinálnánk másképp, bátrabban, könnyebben, hol szeretnénk végre szabadabban létezni, egy lépéssel közelebb önmagunkhoz. Ezek a vágyak nem véletlenül jönnek. Megmutatják, merre húz a szívünk – és gyakran azt is, hol nem volt még bátorságunk lépni. A legtöbb vágyunk nem azért marad ábránd, mert elérhetetlen, hanem mert túl nagy árat kér tőlünk őszinteségben.

Itt a legtöbb történet nem megszakad, csak vár egy kicsit.
Nem azért, mert nem tudjuk, mit szeretnénk, hanem mert pontosan tudjuk – és félünk tőle. Félünk attól, amit egy döntés magával hozna: következményeket, változást, elengedéseket, konfliktusokat. Félünk attól, hogy ha egyszer komolyan vesszük a saját vágyainkat, akkor többé nem bújhatunk el a megszokásaink mögé.
A legtöbb ember nem a bizonytalanságtól fél, hanem attól, hogy ha tisztán látna, lépnie kellene. Ezért halogatunk, magyarázunk, újra csomagoljuk ugyanazokat az élethelyzeteket, és nevezzük türelemnek azt, ami valójában önvédelem.
De a vágy emlékeztet. Arra, hogy amit most nem élünk meg, azt egyszer majd hiányként kell tovább cipelnünk.

Az év eleje ebben segít igazán. Nem kevesebbet kér tőlünk, hanem pontosabbat. Nem elvesz az álmainkból, hanem helyet ad nekik. Megkülönbözteti a pillanatnyi vágyat attól, ami már döntést kér, és hagyja, hogy kirajzolódjon az, ami még időt igényel. Ebben az állapotban a gondolatok nem egymásnak feszülnek, hanem egymás mellé rendeződnek. Ami eddig nyomasztó volt, most könnyebbé válik. Ami túl nagynak tűnt, hirtelen lépésnyire kerül. Nem új ötletek születnek, hanem a régiek találnak végre helyet maguknak. Itt válik el egymástól a lelkesedés és az elköteleződés. Az egyik megérint, a másik átalakít.

Teret kapnak azok a beszélgetések, amelyek eddig vártak ránk: egy mondat, amely most már kimondható, egy találkozás, amelynek eljött az ideje, egy döntés, amely nem lezár, hanem irányt mutat.

Ilyenkor az új év már nem ígéret, hanem tér. Nem feladatlista és nem elvárásokkal teli kezdet, hanem egy finom meghívás arra, hogy belépjünk abba, ami éppen most lehetséges számunkra. Annak csendes felismerése, hogy nem kell minden válasszal készen állnunk ahhoz, hogy jó irányba induljunk. Elég a nyitottság. Elég, hogy merjünk hinni abban, ami még alakul. Hogy kimondjuk az első igeneket akkor is, amikor a történet még íródik, és hogy elhiggyük: ez már önmagában is elég a kezdethez.

Mert az újrakezdés legtöbbször nem azt jelenti, hogy valaki mássá kell válnunk.
Nem új szerepek felvételét, nem egy tökéletesebb verzió hajszolását. Sokkal inkább visszatérést ahhoz, akik mindig is voltunk. És ez a visszatérés bátorságot kíván.

Bátorságot ahhoz, hogy szembe nézzünk a kihívásokkal.
Hogy elismerjük a bukásainkat, és ne kudarcként, hanem tanító erőként tekintsünk rájuk.
Nem minden bukás tesz erősebbé – de minden elhallgatott bukás elszakít önmagunktól.

Ilyenkor minden újrakezdés mögött ott kell, hogy húzódjon a kapcsolódás lehetősége: egy baráti kéz, egy közösség, egy közös gondolat. Mert az igazi újrakezdések nem akkor történnek, amikor erősebbek leszünk, hanem amikor nem akarjuk tovább erősebbnek mutatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk.

Az új év tanít is.
Megtanít különbséget tenni sürgetés és lelkesedés között. Megmutatja, hogy a fejlődés nem kifáraszt, hanem energiát ad, ha a saját ritmusunkban haladunk. Hogy a haladás nem verseny, hanem találkozás – önmagunkkal, egymással, és mindazzal, ami még csak formálódik.

Emlékeztet arra, amit a legkönnyebb elfelejteni: a jövő ritkán érkezik nagy lépésekben. Sokkal inkább apró, fényes pillanatokban talál ránk. Egy döntésben. Egy mozdulatban. Egy kimondott szóban.

És talán ez az a pont, ahol az egyéni felismerések elkezdenek közösségek köré rendeződni. Itt válik igazán érezhetővé, hogy ami bennünk elindul, az sosem marad egyedül.

Mert ami bennünk megmozdul, az előbb-utóbb hatni kezd a környezetünkben is. Beszélgetésekben, közös gondolatokban, apró egymás felé fordulásokban. Egy ház életében éppúgy, mint egy baráti körben vagy egy családon belül. Nem erőből, nem elhatározások mentén, hanem figyelemből. A jövő nem távoli tervként jelenik meg, hanem közös érzésként – valamiként, amit együtt viszünk tovább.

Mert lehet, hogy ez az év nem ígér könnyű utat. Nem ígér folyamatos lelkesedést, állandó erőt vagy hibátlan döntéseket. De ígér valami sokkal fontosabbat: egy olyan belső ívet, amely megtart akkor is, amikor elfáradunk. Egy olyan szemléletet, amelyben nem a gyorsaság a mérce, hanem az élhetőség. Nem a hangos siker, hanem a belső béke. Ez az év lehet az az év, amikor nem az a kérdés, mit mutattunk kifelé, hanem az, mit építettünk befelé.

Egy jól működő közösség nem hibátlan, hanem őszinte. Nem gyors, hanem tanulni képes. Nem attól stabil, hogy soha nem inog meg, hanem attól, hogy van benne bizalom az együtt gondolkodásra.

A TAMARA-szemlélet erről szól.
Olyan kapcsolódásokról, amelyek a nehéz pillanatokat is közösséggé formálják.
Olyan döntésekről, amelyek nemcsak most működnek, hanem hosszú távon is élhetők.

Olyan megtartásról, amely nem a tökéletességből, hanem az együtt gondolkodásból fakad.

Olaszországban erre mondják: la vita chiama – az élet hív.
Nem parancsol. Nem siettet. Csak hív. És aki ezt érti, az nem rohan, hanem megérkezik. A saját terveihez. A saját közösségéhez. A saját jövőjéhez.

Prosecco percek:

Az új év nem attól lesz jó, hogy mindent tudunk róla –
hanem attól, hogy van benne hely örülni annak, ami útközben történik.
Mint a prosecco buborékjai:
nem sietünk, mégis felfelé tartunk.

Benedek Lilla